Modern alkímia, Anyagátalakítás
(Működési leírás)
Frissítés: 2023. június 21.
Történelmünk
során a tudományok iránti legnagyobb érdeklődést az alkímia váltotta ki. Az alkímia,
a gyors meggazdagodás lehetősége a királyoktól kezdve a kisemberekig mindenkit
érdekelt. Ezért sokan elkezdtek különböző vegyszerekkel kísérletezni, de az
aranycsinálás módjára csak kevesen jöttek rá. A kísérletezők azonban megteremtették
a vegyészet alapját, mert sok olyan vegyületet hoztak létre, melyek nélkül ma
nem lenne vegyipar. A sikeres alkimistákról sok mendemonda kering, amelyeknek
komoly alapja van. Sokan nem hiszik el, hogy értéktelen anyagokból (pl. homok) aranyat lehet csinálni, de az ezotéria
jelenlegi fejlettségi szintjén ez nem
lehetetlen. Nemsokára rendelkezünk olyan mágneses sugárgenerátorral, amellyel szinte bármilyen anyagból
bármilyen más anyag létrehozható. Jelenleg ez csak katalizátor vegyületekkel
lehetséges, melyek összetétele ismeretlen.
Az alkimisták minden dolgot, minden anyagot rezgésként, régi szóhasználattal vibrációként fogtak fel. Ennélfogva arra a következtetésre jutottak, hogy a vibrációk módosításával bármilyen anyagot transzmutálni lehet, azaz át lehet változtatni más anyaggá. Így az egyik fémből létrejöhet egy másik, akár arany is. Manapság a mágia nem éppen népszerű tudományos körökben, ennek ellenére korszerű eszközökkel célszerű lenne ellenőrizni ennek az állításnak a hitelességét. Az alkímia újkori feltámasztásának fő célja már nem az aranycsinálás lenne, hanem olyan nyersanyagok előállítása, amelyek a Földünkön csak kis mennyiségben állnak rendelkezésünkre. Ezen az elven megpróbálhatnánk pl. kvarcból ritkafémeket készíteni, amely lehetővé tenné a nagy szakítószilárdságú, illetve korrózióálló acélötvözetek olcsó gyártását. Mellesleg az arany is alkalmas lenne ötvözőanyagként való alkalmazásra, mert meggátolja a közönséges fémek korrózióját. Vagyontárgyként, pénzhelyettesítőként azonban nem célszerű használni, mert ettől nem lenne senki sem gazdagabb. Az arany nagy mennyiségű piacra dobása ugyanolyan zavart okozna, mint amilyet a spanyol gazdaság élt át 500 évvel ezelőtt, Amerika felfedezése, és módszeres kifosztása után.
A spanyol konkvisztádorok tonnaszámra olvasztották be az indiánok felbecsülhetetlen értékű kultikus aranytárgyait. Az arannyal, ezüsttel és egyéb kincsekkel megrakott hajók éveken át szinte egymást érték a két földrész között. Ennek ellenére a spanyol nép semmivel sem élt jobban, mint korábban. A rengeteg arany ugyanis megnövelte a pénz mennyiségét, melynek következtében az élelmiszerárak rövidesen a tízszeresére nőttek. A pénz felhígulása hiperinflációt indított el a gazdaságban. A helyzet most sem alakulna másképpen. Ha a mesterségesen előállított aranyat nagy mennyiségben piacra dobnánk, és az ily módon szerzett pénzt szétosztanánk az emberek között, az árak nyomban követnék a jövedelmek növekedését, így végső soron nem emelkedne az életszínvonal. Néhányan ugyan meggazdagodnának ebben a folyamatban, de ezek nem a kisemberek lennének.
Könnyen lehet, hogy az információrobbanás századában még eddig se jutna el a dolog, mert hamar kitudódna az akció, melynek következtében rohamosan csökkenne az arany ára a tőzsdén. Ez a nagy becsben tartott nemesfém is úgy járna, mint az ametiszt, amely hosszú ideig drágakőnek számított, de a hatalmas brazíliai lelőhelyek felfedezése tönkretette a piacát. Ma már csak féldrágakőnek minősül ez a kristály, sőt a kevésbé tiszta példányait rendkívül olcsón, ásványként árusítják. Amíg egy 6 karátos briliáns ára jelenleg a 300 ezer dollárt is elérheti, egy 6 karátos ametiszthez már néhány dollárért hozzá lehet jutni. Ennek csak a bizsugyártók örülnek, mert a termékeikhez használt ásványok és féldrágakövek választéka kibővült ezzel a szép kristállyal.
Az arany mesterséges előállításának lehetősége egyáltalán nem tekinthető fantazmagóriának. Tudományos körökben is elismerik ennek lehetőségét, sőt mint tudjuk, atomfizikai módszerekkel bármely fizikus képes aranyat előállítani. Ez a fajta kísérletezés 1919-ben kezdődött, amikor Ernest Rutherford brit fizikus azzal döbbentette meg a világot, hogy sikerült egy elemet másik elemmé átváltoztatnia. A nitrogénből oxigént és hidrogént csinált. Nem alkalmazott semmilyen elixírt, titkos alkimista eljárást, a laboratóriumában levő nitrogéngázt héliumatommagokból álló sugárral bombázta. Ez utóbbi fluorrá alakult, később pedig átváltozott oxigénné és nitrogénné. Az eljárás ugyanolyan gazdaságtalan, mint a higanyból magátalakítással készített arany.
Később kiderült, hogy az atommagot nemcsak gyorsítók segítségével, igen nagy energiával bombázva lehet átalakítani. Az úgynevezett hidegfúziós kísérletek során többször észlelték már, hogy a palládium vassá, magnéziummá és más elemekké bomlik le. Ez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben egy kémiai folyamat során is létrejöhetnek magátalakulások. Ezt a jelenséget több, egymástól független kutatóintézet is megerősítette. Ezek az eredmények azt bizonyítják, hogy magátalakulások a kémiai reakciók néhány elektronvoltos szintjén is létrejöhetnek. Ennek fényében már nem is tűnik olyan lehetetlennek az alkimisták évszázadokon át folytatott tevékenysége, a kémiai úton történő aranykészítés. A középkori és újkori alkimisták kétféle katalizátort (elixírt, projekciós port) használtak. A fehér porral ezüstöt, a vörössel pedig aranyat lehetett csinálni. Az alapanyag általában higany volt.
Az első sikeres alkimista a francia Nicolas Flamel volt. Vidéki írnokként tevékenykedett, amikor Párizsban járva vásárolt egy rendkívül érdekes és titokzatos könyvet. A 21 oldalas könyv hármas csoportosításban 7-7 lapot tartalmazott. Az első lap arról tudósított, hogy ezt a könyvet a zsidó Ábrahám herceg (aki pap, levita, csillagász és filozófus is volt) írta a zsidó néphez, amelyet Galileában szétszórt Isten haragja. A további szöveg teljesen ismeretlen nyelven íródott, és megfejthetetlennek tűnt számára. Feleségével együtt csaknem 20 éven át próbálkozott a megértésével, mígnem egy zsidó orvos útmutatása alapján rájött, hogy a könyv a kabbalával, az ősi zsidó ezoterikus hagyományokkal foglalkozik. Újabb 5 év kellett ahhoz, hogy megfejtse a jeleket, és az útmutatás alapján 1382. január 17-én a higanyt sikerült tiszta ezüstté alakítania. Az ehhez szükséges katalizátor egy fehér porszerű anyag volt, amelyből igen keveset kellett használni. Április 25-én Flamelnek sikerült előállítani a vörös elixírt, a bölcsek kövét is. Ezzel már színtiszta aranyat is tudott csinálni.
Bár a titokzatos porokból egy szemcsényi sem maradt fenn az utókorra, a beszámoló hitelesnek tűnik. Élete hátralevő részében ugyanis Flamel, a kis fizetésű írnok igen gazdag lett. Ezzel együtt adakozó, jótékony emberré vált. Több mint 10 kórházat és 3 kápolnát építtetett. Halála után a házát, sőt a sírját is feldúlták. A bölcsek kövét azonban hiába keresték. Csupán Ábrahám könyvének fordítása maradt fenn utána, de az is eltűnt. Csak 200 év múlva került elő újra. Richelieu bíboros magánkönyvtárában látták, majd ismét nyoma veszett. Flamelnek sok sikeres követője akadt, de egyik sem volt képzett vegyész.
A középkor arab
alkimistájának Artephiusnak is sikerült megvalósítania a transzmutációt folyékony elixírrel. Sok forrás említi,
hogy a francia udvarban élő Saint-Germain gróf szintén birtokában volt a
bölcsek kövének, amit aranycsinálásra és életelixírként egyaránt használt. Ő
azonban csak annyi aranyat készített, ami a szerény megélhetését biztosította.
A vendégeinek viszont szívesen tartott bemutatót. A későbbi korok tudósai
azonban már nem érdeklődtek az aranycsinálás iránt, távol tartották magukat a
mágiától. Az alkímiát szélhámosságnak tekintették. Nem hittek az aranycsinálásban.
Helvetiustól, a XVII. századi híres tudóstól egyszer egy ismeretlen férfi
megkérdezte, hogy ismeri-e a bölcsek kövét. Ő nemmel válaszolt, mire a férfi
mutatott neki egy sárgás, kőszerű anya
got. Hosszas könyörgés után adott egy morzsányi
darabot a tudósnak, aki rögtön ki is próbálta a hatását. A kísérlet
végeredménye kétségtelenül arany volt.
Nehogy azt higgyük, hogy ilyen esetek csak a középkorban fordultak elő. A modern kor feltalálóinak is sikerült rájönniük a titokra, de elődeikhez hasonlóan ők sem verték nagydobra a tudományukat. Az ily módon előállított arany minősége is kifogástalan volt. Efelől dr. S. H. Emmens-nek sem volt kétsége olyannyira, hogy az általa előállított aranyat eladta az Egyesült Államok kormányának. Még a XX. század második felében is akadtak olyanok, akik Albertus Magnus, Paracelsus, Nicolas Flamel vagy a nagy tudású belga vegyész, Jean-Baptiste Helmont nyomdokain járva rájöttek a titokra. Az 1960-as években a francia televízió egyenes adásban közvetítette amint egy magát Saint-Germain grófnak nevező férfi aranyat készített. Egy tekercs olvadóbiztosítóhoz használt ólomhuzalból levágott 3 centimétert, és betette egy üres tégelybe. Ezután a nyakában levő medalionból kivett egy csipetnyi szürke port, melyet „projekciós pornak” nevezett, és rászórta a drótdarabra. Az olvasztótégelyt lezárta, majd gázrezsó felett 5 percig melegítette. Végül a lehűtött edényt kinyitotta, és a tévénézők milliói győződhettek meg róla, hogy arannyá vált a drótdarab.
Az alkímia történetében külön fejezetet alkot Franz Tausend, aki vas-oxidot és kvarcot változtatott arannyá. Az általa megjelentetett könyvecskében eljárását azzal az elmélettel támasztotta alá, hogy az atommagot vibráló harmóniák tartják össze, és ha a vibrálás hullámhosszát megváltoztatjuk, akkor más-más elemet hozhatunk létre. Ennek az elméletnek a helytállóságát semmilyen tudományos kísérlet nem támasztotta alá, de ez nem zavarta a náci pártot, akiknek kapóra jött ez a lehetőség. Vezérük, Adolf Hitler ugyanis éppen börtönben ült, mert fegyveres felkelést készített elő a kormány ellen. Mint tudjuk, a politikai karrier felépítése sokba kerül, és még többe a hatalomra jutás. A Nemzeti Szocialista Párt akkor még nem várhatott közvetlen segítséget a nagytőkétől, a német gyárosok többsége ugyanis idegenkedett Hitler zavaros eszméitől. A Führer hűséges támogatója, Erich Ludendorff tábornok azonban meglátta a nagy lehetőséget az alkímia eme modern változatában. Az eljárásban valószínűleg nem hittek, mert akkor maguknak sajátították volna ki az aranycsinálásnak ezt a rejtélyes módját. Arra azonban jónak látszott az ötlet, hogy nagy csinnadrattát csapva körülötte beugrasszák a pénzembereket a gyártás finanszírozásába.
A terv sikerült, a találkozóra egy berlini szállodában került sor, ahol a leendő befektetők elfogulatlanul ellenőrizhették Tausend alkímiai eredményeit. Sőt, a bizalom fokozása érdekében a feltaláló megengedte nekik, hogy ők hozzák magukkal az általa megjelölt nyersanyagokat. Ezeket azután összeolvasztotta, és éjszakára bezárták a pártatlan döntőbírák szobájába, hogy az alkimista ne férhessen hozzá. Másnap Tausend újból felhevítette a megszilárdult masszát és egy kis fehér port hintett a megolvadt keverékbe. Amikor a tégely kihűlt és kinyitották, egy negyedunciás aranyrög került elő belőle. Ezt követően ömleni kezdett a pénz az újonnan alapított társasághoz. Ludendorff csak erre várt. Amint lehetett, átirányított 500 ezer márkát a párt bankszámlájára, és a náci párt kilépett a vállalkozásból. Tausendnek annyi pénze sem maradt, hogy beindítsa a gyártást, és a továbbiakban egyedül kellett védekeznie a befektetőkkel szemben. Két évvel később már csak úgy tudta féken tartani a hitelezőket, hogy egyik napról a másikra egy 26 unciás aranyöntvényt produkált. Ekkor helyreállt a belevetett bizalom, és azok, akik korábban a vérét követelték, újabb részvényeket vásároltak a társaságban.
Ennek ellenére a gyártás továbbra sem indult meg. A történet vége, hogy 1931-ben letartóztatták Tausendet, és csalás címén 4 évi börtönbüntetésre ítélték. Azóta sem derült ki, hogy használható eljárásról volt szó, vagy szélhámosságról. Egyesek szerint ez az egész szemfényvesztő akció nem volt más, mint a Sátán mesterkedése, hogy hatalomra juttassa Hitlert. Elképzelhető azonban az is, hogy Tausend a középkori mágia módszereit alkalmazta modern köntösbe öltöztetve. Az általa alkalmazott fehér por összetételéről semmit sem tudunk. Utólag sem lehet az eljárást rekonstruálni, mert Tausend titkos iratait megsemmisítették, még hozzá éppen az a párt, akinek a hatalomra jutását akarva-akaratlanul elősegítette.
Csak a háború kitörésekor kezdett derengeni egy újabb reménysugár, ami elvezethetett volna bennünket ennek a fontos ipari nyersanyagnak az olcsó előállításához. A modern alkímia második képviselője Archibald Cockren londoni csontkovács volt. Ez a köztiszteletben álló orvos nem alkalmazott mágikus módszereket, és nem azért akart aranyat csinálni, hogy meggazdagodjon. Korábban a köszvény és egyéb krónikus betegségek elleni gyógyitalaiba gyakran kevert aranyoldatot, hogy hatékonyabbá tegye őket. Ebben a gyógymódban nincs semmi különös, mert az indiai Ajurvéda már évezredek óta alkalmazza a vegytiszta aranyat gyógyító célra. A háborús viszonyok azonban egyre nehezebbé tették az arany beszerzését, így kis házi laboratóriumában elkezdett kísérletezni, hogy mivel lehetne helyettesíteni ezt a ritka és drága fémet. Hamar rájött, hogy semmivel, így nincs mit tenni, meg kell próbálkozni az arany mesterséges előállításával.
Nyilván ő is hallott a bölcsek kövéről, mert mindjárt ennek előállítására összpontosította figyelmét. Először különböző fémek reakcióit vizsgálta. Antimonhoz vasat, vashoz és rézhez valamilyen titkos katalizátort kevert, ami különféle vegyi reakciót indított el. 1940-ben ezt írta a naplójába: „Új kísérletbe kezdtem egy olyan fémmel, amellyel nem voltak korábban tapasztalataim. Ez a fém miután lebontottam sóira és különleges előkészítésen, valamint lepárláson esett át, átváltozott bölcsek kövévé. A győzelemről először vad sziszegés adott hangot, sűrű gáz szállt fel a lombikból, és olyan hangot hallatott, mint a gépfegyverek kattogása. Azután erőteljes robbanások következtek, miközben átható finom illat töltötte be a laboratóriumot és környékét.” Aznap azzal ment haza, hogy másnap megismétli a kísérleteit, és ha ismét ugyanarra az eredményre jut, feljegyzéseit átadja a hadügyminisztériumnak. Erre azonban nem került sor. Másnap felsivítottak a szirénák, és a London elleni legkegyetlenebb légitámadás után Cockren háza romokban hevert. A csontkovács meghalt, kísérleteinek eredményei pedig hamuvá égtek. A sors fintora, hogy ezt a bombázást az a náci hadigépezet hajtotta végre, akiknek a hatalmát a modern aranycsinálás első kísérlete alapozta meg.
A pusztulásra ítélt második kísérletből csupán annyit sikerült megtudnunk, hogy a bölcsek köve nem valami Földön túli közreműködéssel létrejött varázspor, hanem különféle fémsókból állt. Ezek a fémsók más fémekkel reakcióba lépve katalizátorként működnek, és létrehozzák a kívánt átalakulást. Arról azonban sejtelmünk sincs, hogy vegyi átalakulás ment-e végbe, vagy ezek a fémsók szubatomi energiasugárzásukkal tényleg képesek voltak megváltoztatni az atommagokból kiáramló energiasugárzás hullámhosszát, módosítva a kiindulási anyag atomsúlyát. A természetben már régóta megfigyelhető ez a fajta anyagátalakítás. A középkorban egész Európában, sőt a török birodalomban egyaránt ismert volt a szomolnoki csodavíz. Szepes vármegye Szomolnok városa mellett, Besztercebánya közelében voltak olyan vizek, amelyekben a beléjük dobott vas 24 óra alatt a legfinomabb rézzé alakult át. Kémikusok szerint ilyen jelenséget váltanak ki a vitriolos vizek is oly módon, hogy a vasra rézréteg rakódik rá. Ha ezt tűzzel megolvasztva kiöntjük, rezet nyerünk. Ebben a „csodakútban” azonban nem csak egy vékony rézréteg keletkezett a vastárgyakon, hanem teljes keresztmetszetükben rézzé váltak. Tehát az Úrvölgyében fakadt forrásvízben nem vitriol volt, hanem valamilyen anyagátalakító katalizátor.
A lexikonok szerint a katalizátor csökkenti a reakciók energiaküszöbét, így lehetővé tesz olyan vegyi folyamatokat is, amelyek máskülönben nem mennének végbe. Nem zárható ki, hogy a reakcióküszöb lecsökkenése atomszerkezeti átalakulásokra is lehetőséget ad. Ezt ugyan még egyetlen kutató sem próbálta ki, de ez csak annak tudható be, hogy a hivatalos tudomány lehetetlennek tartja az atomreaktor nélküli magátalakítást. Ebből a holtpontból nem is fogunk elmozdulni addig, amíg meg nem győződünk arról, hogy minden anyagból más-más frekvenciájú energiahullámok áramlanak ki. Ezt követően azt kell ellenőrizni, hogy ezeknek a rendszámtól függő energiahullámoknak a frekvenciája kívülről megváltoztatható-e, és ha igen ez visszahatásként képes-e az illető anyag atommagjain belül fizikai változásokat létrehozni. Amennyiben ez a szubatomi alapon lezajló magátalakítás megvalósítható, akkor már nincs is szükségünk a bölcsek kövére, mert a szükséges frekvenciamódosítás hullámgenerátorokkal, elektronikus úton is előidézhető. Erre nagy szükségünk lenne, mert ha ilyen ütemben fejlődik az elektronikai ipar, hamarosan nemesfémekből is hiány lesz. (Az évente legyártott elektronikus eszközökben több mint 300 tonna aranyat, és hétezer tonna ezüstöt használnak fel világszerte.)
Ily módon nem csak aranyat lehet csinálni, hanem bármely anyag bármilyen más anyaggá átalakítható, határtalan lehetőséget biztosítva civilizációnk továbbfejlődéséhez, a nyersanyaghiány elkerüléséhez. Homokból és tengervízből szinte korlátlan mennyiség áll rendelkezésünkre. Ezeknek az anyagoknak a többlépcsős átalakításával évmilliókon át elláthatjuk az ipart különféle alapanyagokkal, így az energiaválság után a nyersanyagválságot is leküzdhetjük. Különösen nagy szükség lenne a titán nagybani felhasználhatóságára. Ez a környezetbarát fém könnyebb, mint az acél, ugyanakkor kemény és szívós, s korrózióállósága kiváló. Széles körű elterjedésének egyetlen akadálya, hogy rendkívül körülményes az előállítása, ezért hatszor annyiba kerül, mint a köztudottan drága krómacél. A titán nem ritkafém, mivel a Földön kilencedik helyen áll az ásványok között előfordulási gyakoriságban. Drágaságának oka, hogy lassan és bonyolultan lehet csak kinyerni a fémekből. Pedig az űrtechnikától kezdve, az orvosi felhasználáson át, a háztartási eszközök gyártásáig sok helyen szükség lenne rá.
Hasonlóan nagy az igény
a palládiumra. Természetben való előfordulása azonban olyan ritka, hogy még a
platinánál is drágább. Még nehezebben nyerhető ki a rénium. Vulkáni gőzök kicsapásával
lehet csak hozzájutni, rendkívül veszélyes körülmények között. A korszerű
acélgyártásban nélkülözhetetlen ötvözőanyag, mert rendkívül keménnyé és
szívóssá teszi az acélt. Ráadásul korrózióállóságot
kölcsönöz neki. Szaporító reaktorokban, neutronsugarakkal bombázva ugyan ezek
a fémek is előállíthatók, de csak milligrammnyi mennyiségben, vagy
olyan drágán, ami megfizethetetlen. A magegyesítéssel
(fúzió) és maghasadással (fisszió)-val történő anyagátalakításnak tehát nincs
jövője.[1]
Nem zárható ki, hogy ezen az úton fény derül a hosszú élet titkára is, mert a mágiával foglalkozó könyvek gyakran megemlítik, hogy a bölcsek kövével nem csak aranyat lehetett csinálni, hanem lenyelése örök fiatalságot biztosított birtoklójának. Ez a fajta por feltehetően nem egyezik meg azzal, amit az aranycsináláshoz használtak, de ha sikerülne előállítanunk, akkor géntechnológiai eszközeinkkel behatóan tanulmányozhatnánk, hogy milyen reakció megy végbe a szervezetben. Az emberiség túlszaporodása miatt egyelőre nem lenne értelme tömegesen alkalmazni ezt a módszert, de megtudnánk azt, hogy milyen szinten kell a szervezetbe beavatkozni ahhoz, hogy tartós élettartam-növekedést idézzünk elő, és a jövőben már művi úton, szubatomi energiasugárzással is végrehajtható lenne ez a művelet.
Érdekességként megemlíthető még, hogy az alkímia meglehetősen kockázatos mesterség volt. A kapzsi főurak gyakran halállal büntették a szélhámosságot. I. Frigyes porosz király pl. sikertelen alkimistáját arany akasztófára köttette fel, de előtte forró aranyba mártatta a testét. A kudarc azonban sokszor hasznosnak bizonyult. Az alkimisták teremtették meg a modern vegyipar alapjait azáltal, hogy eredménytelen kísérleteik melléktermékeként felfedezték többek között a mínium, a cinóber, a hamuzsír, a horgany, a kénéter, a sósav, a benzoesav és a salétromsav előállítási módját. Henning Brand 1699 egyik éjszakáján arra lett figyelmes, hogy az üstjéből felszálló gőz bevilágítja a szobát. Ő a foszfort fedezte fel.
A legjelentősebb találmány azonban a porcelán volt. Egy Böttger nevű alkimista Erős Ágost szász választófejedelem udvarában próbálta gazdagítani megbízója vagyonát, de sikertelenül. Sorozatos kudarcai után már nyakán érezte a hóhér kötelét. Végső elkeseredésében belevágta parókáját a forró üstbe. A benne levő kotyvalékhoz már csak a parókán levő kaolin hiányzott, hogy értékesebb anyag keletkezzen, mint az arany. Az általa véletlenül feltalált porcelánhoz ugyanis ez idő tájt csak Kínából lehetett hozzájutni. Kaolin volt ugyan bőven, de senki sem sejtette, hogy ez a porcelán alapanyaga, így csupán púderként, a drága rizspor helyettesítésére használták. Mivel a választófejedelem Meissenben székelt, így lett az európai porcelángyártás fellegvára ez a város.
A szakirodalom beszámol egy olyan találmányról is, amelynek megvalósítása az egész emberiség létét fenyegetné. Az utolsó nagy alkimista, a francia Fulcanelli szerint atombomba már néhány gramm fémből is készíthető, és egész városokat lehet vele eltörölni a föld színéről. Erre az ad lehetőséget, hogy „nagyon tiszta fémek bizonyos geometriai elrendezése kiválthat atomrobbanást elektromos áram vagy légüres tér nélkül is”. Ez esetben a robbanást nagy valószínűséggel a formasugárzás (egyes mértani alakzatokból kiáramló koncentrált szubatomi energiasugárzás) váltja ki. Annak titkát, hogy ez a bomba miként készíthető el, hála Istennek nem árulta el a rejtőzködő XX. századi tudós.
A korábbiakban már kiderült, hogy az univerzum strukturális felépítése egységes, csupán a méretekben vannak nagyságrendnyi különbségek. Meggyőződtünk róla, hogy amilyen a makrovilág, olyan a mikrovilág. Az atom kis méretekben ugyanazon az elven épül fel, mint az egyes bolygórendszerek. Az elektron ugyanúgy kering az atommag körül, mint ahogy a Föld kering a Nap körül. Ebből következik, hogy az atommag tömege nagyságrendekkel nagyobb, mint az elektroné. Az atommag körül nem csupán egy, hanem több elektron is keringhet, mint ahogy a Napnak is több bolygója van. Az anyag fizikai tulajdonságait az szabja meg, hogy hány elektron kering az atommag körül, és mekkora az atommag tömege. Bármennyire ellenkezik eddigi fizikai ismereteinkkel, igen nagy a valószínűsége annak, hogy energetikai értelemben mind az atommag, mind pedig az elektron negatív töltésű, mivel mindegyik részecske anyagi jellegű. A belőlük kiáramló negatív kisugárzásnak tudható be, hogy kölcsönösen vonzzák egymást. Ennek ellenére az elektronok nem zuhannak bele az atommagba, mert a bolygókhoz hasonlóan a centripetális erő itt is megakadályozza, hogy a nagyobb tömegű anyagi részecske a kisebbet magához vonzza. Az elektronokat ugyanúgy, ahogy a bolygókat, a gravitációs és a centrifugális erő egyensúlya tartja meg a pályájukon. Ezt a feltételezést támasztja alá az a Védák-könyvében található megjegyzés is, amely a tér és idő relativitásán kívül „a Föld minden atomjában megbúvó gravitáció” törvényéről beszél.
Ennek a tetszetős elméletnek azonban van egy sebezhető pontja. Ezen az alapon ugyanis az elektronjaitól megfosztott atommagoknak egyesülniük kellene egymással, és a leszakadt elektronoknak sem lenne szabad egyenként áramolniuk az anyagban, hanem a negatív kisugárzásuk következtében egy tömeggé kellene összeállniuk. Márpedig ez nem történik meg, és ennek nagy valószínűséggel az az oka, hogy az elemi részecskék rendkívül nagy sebességgel forognak a saját tengelyük körül. Ez a fürge, intenzív mozgás mechanikusan meggátolja, hogy az atomi részecskék összetömörüljenek, és feltehetően ez az oka annak is, hogy a szabadon áramló energiakvantumok vagy szubatomi részecskék összesűríthetők ugyan, de normál körülmények között nem tapadnak egymáshoz. Miután az anyagi részecskék tömege igen kicsi, így a tehetetlenségi erő sem hat rájuk számottevően. Ennélfogva összeütközésük esetén nem zúzódnak darabokra, mint az égitestek, hanem csak lepattannak egymásról.
Ahhoz, hogy két atommag egyesíthető legyen, vagyis a tengely körüli forgásukat le tudjuk állítani, óriási nyomásra és hőmérsékletre van szükség. Az ilyen körülmények között egymáshoz préselt atommagok egyesülése során viszont hatalmas mennyiségű energia sugárzódik szét, amely a fúziós erőművek és a hidrogénbomba működési elvének a lényegét képezi. Az anyag legkisebb részecskéinek negatív energiakisugárzása, illetve ennek következtében fellépő vonzó hatása csak zárt szerkezetű molekulává alakulás, vagy kristályszerkezetbe rendeződés esetén képes maradéktalanul érvényre jutni. A negatív energiasugárzás zavartalan fellépésének és összegződésének alapfeltétele tehát a nyugalmi állapot elérése, vagyis az anyag elemi részecskéinek olyan fokú integrálódása, hogy az kifelé, a környezet felé már nyugalomban lévő egységet mutasson.
A koncentrált energiasugárzás nem csupán elektronáramlást tud elindítani az anyagban a legkülső elektronhéjról leszakított elektronok segítségével, hanem ennél mélyrehatóbb változásokat is képes előidézni az atomokban. Az energiasugárzás intenzitásának növelésével az energiakvantumok letaszítják a belső elektronhéjak elektronjait is a pályájukról, és részecskéket szakítanak ki az atommagból, ami már anyagszerkezeti változásokat okoz. Az elektronkonfiguráció, valamint az atomsúly megváltozása az anyag rendszámának csökkenését vonja maga után, és átalakítja a fizikai tulajdonságait. Ezzel a módszerrel tehát egy magasabb rendszámú anyagból viszonylag egyszerű módon alacsonyabbat, és alacsonyabból magasabbat hozhatunk létre, vagyis megvalósíthatjuk az alkimisták régi álmát, más elemekből mi is elő tudunk majd állítani aranyat. Atomfizikai eszközökkel már jelenleg is tudunk az eggyel nagyobb rendszámú higanyból aranyat csinálni, csak ez a módszer nagyon drága, többe kerül, mint a keletkezett arany értéke. A koncentrált energiabesugárzással való anyagátalakítás viszont jóval olcsóbb, és veszélytelenebb lesz. Hihetetlen ugyan, de már ma is van példa az anyag ilyen jellegű átalakítására.
A VI. Nemzetközi Hidegfúziós Konferencián egy amatőr kutató beszámolt róla, hogy kísérletei során aranyat állított elő grafitból. Vegytiszta grafitport tett egy tégelybe, és grafitelektródák hozzávezetésével áramkört alakított ki. A nagyfeszültségű és nagy áramú impulzusok hatására a finom grafitpor nagyobb szemcsékké olvadt össze, és a reakció melléktermékeként ferromágneses anyagok, valamint néhány szemcsényi arany keletkezett. Egyelőre ő sem érti, hogy ez miként történhetett, de szinte biztos, hogy ebben a sajátos magátalakulásban nagy szerepe van annak a plazmaburoknak, ami a nagyfeszültségű, illetve nagy áramú elektromos ívkisüléseket körülveszi. Ennek a módszernek azonban a jövőben nem az aranycsinálás lesz a legjelentősebb szerepe, hanem ezen az úton mi is létrehozhatunk majd olyan különleges – a természetben elő nem forduló – anyagokat, melyeknek rendkívül nagy lesz a szilárdságuk, mechanikus eszközökkel szétroncsolhatatlanok lesznek. Ezen az úton megtervezhetünk, kitalálhatunk majd olyan matériákat, amelyek maximálisan eleget tesznek a felhasználási követelményeknek. Létrejön a modern alkímia, ami az elemek átalakításának tudománya lesz.
Az energetikai úton megvalósuló anyag át-, illetve kialakításnak, nem a vagyongyarapítás lesz a célja, mivel az arany a jövőben ugyanolyan fém lesz, mint a többi, jelentősége csupán ipari nyersanyagként betöltött szerepére korlátozódik. Nagy valószínűséggel ez a sors vár a későbbiek során a gyémántra, és egyéb ma még ritkaságszámba menő ásványi kincsekre is, mert ezeknek a nyersanyagoknak más olcsó matériákból való előállítása rutin jellegű feladat lesz. Egy újabb érv tehát, hogy nem érdemes anyagi értéket gyűjteni. Könnyen megeshet, hogy a most összeharácsolt aranyunk annyit fog majd érni, mint az út szélén heverő rozsdás vasdarab. Az emberek még azt a fáradságot sem veszik, hogy lehajoljanak érte. Ennek a módszernek a továbbfejlesztése, a technikai módszerekkel végrehajtott materializáció segítségével pedig várhatóan létrehozható lesz bármely tárgy tökéletes másolata. Tehát a műkincsek vagyontárgyként való felvásárlásának sem lesz már értelme, mivel replikátorral vagy más néven duplikátorral bármely értékes műtárgyról olcsón és korlátlan mennyiségben előállíthatók lesznek olyan másolatok, amelyek egyetlen atomjukban sem térnek el az eredetitől.
Az ékszeripart már megérintette elértéktelenedés előszele. Materializálásra egyelőre nem vagyunk képesek, de a gyémánt mesterséges előállítására igen. A laboratóriumokban művi úton létrehozott kristály még nem rengette meg az ékszeripart, mert a kristálynövesztés drága és bonyolult eljárás, az ily módon keletkező ipari gyémánt nem olcsóbb, mint a valódi. Oroszországban azonban kifejlesztettek egy új technológiát, amely képes arra, hogy a természetet utánozva az 1800 oC-ra felhevített grafitot 80 ezer atmoszféra nyomás alatt gyémánttá alakítsa. Miután a világ ékszerforgalmának felét gyémántkreációkkal bonyolítják, az olcsó és tökéletes briliáns-alapanyag megjelenése nagy riadalmat okozott a piacon. Ráadásul ily módon sárga- aranykék- és vörös színű gyémántot is elő lehet állítani, ami a természetben igen ritkán fordul elő. Növeli a kereskedők és a vásárlók elbizonytalanodását, hogy az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló alapanyag folytán semmi akadálya sincs a tömegtermelésnek. Arra sincs lehetőség, hogy a szakértők a futószalagon előállított gyémántot mesterségessé nyilvánítsák, ily módon tartva fenn a természetes gyémánt árfolyamát, mivel mindkét változat ugyanúgy keletkezik. A mesterséges körülmények között létrehozott gyémánt csupán annyiban különbözik a gyémántbányákból kikerülttől, hogy szebb, tökéletesebb és nagyobb.
A pénz ingatlanokba fektetésének sem lesz sok értelme, mert a korlátlan energiabőség, és az új építési eljárások következtében a házak előállítási költsége nagymértékben csökkenni fog. Főleg nem érdemes a nagyvárosokban ingatlant vásárolni. Sokan a metropoliszok központjában vesznek méregdrága lakásokat abban a reményben, hogy később még jobban felmegy az áruk. A fejlődés azonban ellenkező irányban hat. A nyugati országokban egyre intenzívebbé válik az a törekvés, hogy aki csak teheti leköltözik vidékre, a természet közelébe, ahol nincs zaj, zsúfoltság, és tiszta a levegő. Ennek következtében a világvárosok magja fokozatosan elnéptelenedik. Az angliai Newcastle pl. már ott tart ebben a folyamatban, hogy a városatyák 50 pennyért árulják a megüresedett lakásokat. A beköltözés egyetlen feltétele, hogy az új lakónak saját költségére fel kell újítania az ajándékba kapott lakást. A telekspekulációknak a földalatti építkezések fognak véget vetni, mivel a jövőben mi is egyre több települést fogunk a föld alatt kialakítani. Ennek az építési módnak főleg a földrengésveszélyes zónákban lesz nagy jelentősége, mert minél lejjebb hatolunk a kéreg alá, annál kevésbé érvényesül a földmozgások hatása. A későbbiek során a mezőgazdasági területek felvásárlása is értelmetlenné válik, mivel a növények termesztése nem talajban, hanem hidrokultúrában, azaz tápanyagokkal kevert vízben fog történni.
Mikrogravitáció semlegesítése
(Működési leírás)
Az átlagolvasó szinte semmit sem tud a mikrogravitációról. Ennek oka, hogy az iskolai tankönyvekben említést sem tesznek a létezéséről. A fizikusok is másként értelmezik ezt a jelenséget, mint az ezoterikusok. Többnyire az anyag súlytalanságban fellépő gravitációmentes viselkedését értik alatta. Pedig a mikrogravitáció valódi jelentése ennél sokkal fontosabb. Az ezoterikusok szerint a mikrogravitáció nem más, mint a bolygóközi gravitáció mikrovilágban megnyilvánuló formája. Ókori bölcseink már évezredekkel ezelőtt kinyilvánították, hogy a mikrovilág olyan, mint a makrovilág. Hermész Triszmegisztosz ezt írta a sírjában talált smaragdtáblára. „Ahogy odafent, úgy idelent!” Az atomokon és a molekulákon belül ugyanaz a gravitáció érvényesül, mint a Naprendszerben, csak kicsiben. Ezt a jelenséget már ismerik a tudósok, és kohéziónak nevezik. A kohézió azonban csak egy leszűkített területe a mikrogravitációnak. Az atomok és a molekulák egymáshoz tapadását értik alatta. A mikrogravitáció viszont nem csak az anyag legkisebb részecskéi körül, hanem az atomokon belül is megnyilvánul. Ennek a mikrogravitációnak a befolyásolása ma még beláthatatlan távlatokat fog megnyitni előttünk az anyagátalakítás terén.
Sajnos a földönkívüliek ritkán segítenek, de mindig kéznél van legfőbb tanítónk a természet. Nem véletlenül tanácsolja a Biblia: „Kérdezd csak meg a barmot, az is megtanít rá, és az ég madarai hirdetik majd neked. Tanítód lesz mi földön csúszik-mászik, a tenger halai elbeszélik neked.” Tudósaink közül már eddig is sokan megfogadták ezt a tanácsot, és számtalan találmány alapul a természetben megfigyelt jelenségek lemásolásán.[2] A Kaliforniai Egyetem mérnökei most egy rendkívül érdekes fizikai jelenség, a mikrogravitáció gyakorlati alkalmazását tűzték ki célul. A gravitációnak ezt a sajátos formáját kohéziónak, illetve intermolekuláris erőnek[3] is nevezik. Mint tudjuk a mikrogravitáció, vagy ahogy a tudományos világban nevezik a van der Waals erők[4] akkor lépnek fel, ha az egyes atomok, molekulák nagy felületen érintkeznek egymással, vagy nagyon közel állnak egymáshoz. Az utóbbi eset tipikus megnyilvánulási formája a kapilláris erő. Szilárd anyagoknál az atomok szoros illesztése, és ezáltal a közöttük fennálló gravitációs vonzás maximális érvényre juttatása csak pozitív szubatomi energiabesugárzással, vagyis az anyag felpuhításával lehetséges.
A gravitációs erő semlegesítésével a felületi egyenetlenségek kiegyenlíthetők, a két szilárd anyag egymásba gyúrható. Az éteri részecskék kivonása után az újra érvényesülő gravitációs vonzás egyben tartja a két anyagot. Olyan erős kötés jön létre közöttük, ami a legjobb ragasztó hatásfokát is meghaladja. Ez a hatás az illeszkedő felületek tökéletes egymáshoz csiszolásával is megoldható lenne. Jelenleg azonban a legprecízebb polírozógépünk sem képes olyan sima felületet előállítani, ahol a felületi atomok egymás mellett helyezkednének el. Még a mikroszkóp alatt simának tűnő felület is telis-tele van kristályszemcsényi egyenetlenségekkel. Emiatt az atomoknak csak egy kis hányada képes közvetlenül érintkezni egymással, ami nem hoz létre akkora kohéziós erőt, hogy a két anyag egymáshoz tapadjon.
A szoros illeszkedés azonban más módon is létrehozható. A megoldást a természet tálcán kínálja nekünk. Az evolúció, a túlélésért folytatott több évmilliárdos küzdelem rákényszerítette az élőlényeket minden létező fizikai jelenség kihasználására. A legújabb fizikai kutatások kiderítették, hogy a mikrogravitációt is alkalmazza egy gyíkfaj, a gekkó. Arisztotelész már az ókorban megfigyelte, hogy a gekkó könnyedén fel- és leszalad a falakon, és akár egy ujjal is képes lógni a mennyezeten. Ezt a képességet igen találékony módon érte el. Miután a mászó felület leutánzása számára is megoldhatatlan feladatnak bizonyult, más úton közelítette meg a problémát. Gondolta, ha nem tudja a lábai alatt levő felület egyenetlenségeit lemásolni, alkalmazkodik hozzá. Olyan talpfelületet alakított ki, amely rugalmasan idomul a fal vagy egyéb felület érdességéhez. Ezt oly módon teszi, hogy sörtevégeket növesztetett a talpain, amelyek benyúlnak a legapróbb mélyedésbe is, és szoros kontaktust teremtenek a tartófelülettel.
Az ujjain sávokban fodrozódó sörtéket úgy kell elképzelni, mint a borz szőréből készült borotvaecsetet, amelybe rendkívül vékony és puha szálak ezrei találhatók. A gekkó lábujjainak sörtéi ennél is finomabbak. A kis hüllő talpán négyzetmilliméterenként kb. 14 ezer finom szőrszál található, és minden egyes miniatűr ecset tetszőleges irányba képes meghajolni. A mikroszkópos felvételek kimutatták, hogy valamennyi ujján 2 millió sörtéből álló, szorosan egymás mellé zsúfolt keresztirányú sörtesorok vannak. Az egyes sörték hossza csupán 0,1 milliméter, és mindegyik sörte végéből több ezer parányi, 0,2 mikrométer hosszú spatula ágazik szét. A rendkívül vékony szálak következtében az egyes sörték szabad szemmel nem is láthatók. A gekkó ujjai úgy néznek ki, mint a karfiol rózsái. Csupán bársonyos tapintása utal rá, hogy itt nem bőrfelületről van szó, hanem rendkívül finom szálú kefefodrokról.
Mivel ránézésre ez nem állapítható meg, a kutatók évszázadokon át találgatták, hogy mi okozza a gekkó bármilyen felülethez való rendkívül erős tapadását. Először azt hitték, hogy a karfiolszerű sávok nem mások, mint tapadó korongok. A békák és egyes rovarok lábához hasonlóan vákuum keletkezik a lábuk alatt, ami megtartja őket. Nem találták azonban a szivárgásmentes vákuum létrehozásához szükséges folyadékfilm-termelő mirigyeket. Arra is gondoltak, hogy valamilyen ragadós anyag kiválasztásával kémiai kötés jön létre a talp és a felület között. A víztaszító és nedvszívó felületetek váltogatása után azonban ez a feltételezés is megdőlt, mivel a gekkó minden anyaghoz egyformán jól tapadt. Megnövelt szubatomi energiát sem bocsátott ki magából, pedig erre a legtöbb élő szervezet képes. Ez esetben nem pozitív, hanem negatív energiára van szükség, mivel az intenzív gravitációs kisugárzás minden anyaghoz könnyen odatapasztaná. Ennek ki-bekapcsolgatása azonban fejlett agyat, és állandó odafigyelést igényelne.
A gekkó ennél jóval egyszerűbb megoldást választott. Mikroszkópos méretű sörtéivel teljesen körbeveszi a mászó felület minden egyenetlenségét, és maximálisan kihasználja annak gravitációs vonzását. Ily módon nem lehet ugyan tökéletes tapadást, teljes eggyé válást elérni, de most nem is ez a cél. A gekkónak csak annyi vonzóerőre van szüksége, hogy ne essen le a falról. Ezt sikerült ezzel a módszerrel elérnie. Sőt túl is teljesítette a saját súlyának biztonságos megtartáshoz szükséges követelményt. A gekkó talpán levő összes sörte együttesen 125 kilogrammnyi terhet is képes megtartani. Ha le akarjuk szedni a falról, egy-egy ujjának a leválasztásához akkora erő kell, amennyi a kórházi ragtapasz bőrfelületről való letépéséhez szükséges.
Nem csoda, hogy a Berkley Egyetem mérnökei nagy fantáziát látnak a jelenség gyakorlati alkalmazásában. Ronald Fearing és Metin Siiti atomi erőmikroszkóppal próbálja a sörtevégek geometriáját leutánozni. Szilikonkaucsuk és poliésztergyanta felületekből nanocsúcstömböket faragtak ki. A még kezdetleges modellek is egyértelműen igazolták, hogy a mikrogravitáció kihasználásában az anyag nem játszik szerepet. Kizárólag a tapadó felület geometriája határozza meg a vonzó, illetve megtartó erő mértékét. Időközben a pittsburghi Cornegie Mellon Egyetemen működő NanoRobotics laboratórium kifejlesztette az első mesterséges gekkótalpat, amely négyzetcentiméterenként 29 ezer „ragasztóelemet” tartalmaz. Miután ezeknek a nyúlványoknak a működését is a mikrogravitáció idézi elő, egyformán tapadnak bármilyen felülethez. A felület nedvessége sem számít, és képes ugyanolyan erővel ismételten odatapadni. A mesterséges gekkótalp az élet minden területén alkalmazható lesz. A hadiipar és az űrkutatás is élénken érdeklődik utána, mivel a víz alatt, és a világűrben is használható. A víz alatt ugyanis nem lehet ragasztókötést alkalmazni, légüres térben pedig nem működik a vákuumtalp. A mikrogravitáció azonban az egész univerzumban működik.
Még a háztartásban is nagy hasznát lehetne venni, mert az egyes berendezési tárgyak bármilyen felülethez biztonságosan rögzülnének anélkül, hogy nyomot hagynának maguk után. Pl. a virágváza talpára erősítve az asztal sarkának meglökésekor nem dőlne el, és nem borulna ki belőle a víz; illetve nem esne le, és nem törne össze a váza. A konyhai készülékek rögzítéséhez sem kellene tükörsima felületet keresni, ahol a vákuumtalp működésbe hozható, mert bárhol stabilan megállnának. Ennek jelenségnek a kihasználásával a szappantartót sem muszáj a csempéhez rögzíteni. Csupán oda kellene nyomni a tapadókoronggal. Csempetisztításkor nem szükséges kerülgetni, mert egy pillanat alatt le lehetne tépni, majd visszanyomva újra rögzülne. Ezen túlmenően ezernyi más helyen tudnánk alkalmazni, jelentősen megkönnyítve, és biztonságosabbá téve az életünket.
Egyébként a mikrogravitáció megnyilvánulásának van egy harmadik formája is, ami hártyavékonyságú anyagoknál lép fel. Sokan tapasztalták már, hogy amikor háztartási polietilénfóliát használnak, nagyon óvatosan kell bánni vele, mert könnyen összetapad. Ha valamelyik széle visszahajlik, úgy rátapad a fólia másik felére, hogy levakarni sem lehet róla. Ennek nem az az oka, hogy a műanyag fólia ragadós. Az összetapadást az idézi elő, hogy a rendkívül vékony anyag nem akadályozza meg a fólia atomjainak szoros egymás mellé kerülését. Az atomok gravitációs vonzásának engedelmeskedve a két anyag egymáshoz tapad, kitöltik egymás egyenetlenségeit. Az építőipar már évezredek óta kihasználja ezt a jelenséget a paloták és a muzeális jellegű épületek aranyozásánál. A belsőépítészek nem ragasztóval kevert finom aranyport kennek a faburkolatokra és a gipszstukkókra, hanem egyezred milliméternél is vékonyabb aranyhártyát borítanak rá. A csipesszel óvatosan felhelyezett lemezeket a biztonság kedvéért száraz ecsettel átsimítják. Ez az „aranyfüst” réteg olyan erősen rátapad a hordozó felületre, hogy többé nem lehet eltávolítani. Nincs az az erős ragasztó, ami szilárdabb és időállóbb kötést tudna létrehozni, mint a kohézió. Egyébként 1 uncia (28,3 gramm) aranyból több mint 30 m2 aranyfüst készíthető.
Egy véletlen felfedezés folytán a mindennapi gyakorlatban is hasznát vesszük ennek a jelenségnek. Ólmos esőben a nők kiselejtezett harisnyát húznak a csizmájukra, így nem csúsznak el a lefagyott utakon. A harisnya vékony szála, apró szemei ugyanis kitöltik a jégfelület egyenetlenségeit, behatolnak a jégkristályok közé, és ezáltal a mikrogravitáció hozzátapasztja a lábat a csúszós úthoz. A gekkótalp laboratóriumi kikísérletezése és gyári sorozatgyártása esetén azonban már sokkal esztétikusabban is megoldhatjuk ezt a problémát. Ezzel a mikroporózus anyaggal fogjuk bevonni a hótaposó csizmák és egyéb téli cipők talpát, mely által olyan stabilan fogunk közlekedni télen is, mint a gépkocsik a hólánccal. A legújabb hírek szerint Andre Geim nanotechnológus és kutató társai már ki is fejlesztettek egy több millió poliamid szállal borított rugalmas felületet. A mikron (ezredmilliméter) vastagságú szálak alkotta felület tapadási tulajdonságai megegyeznek a gekkótalppal, de gyártási költségei olyan magasak, hogy egyelőre csak egy 1 cm2-es darabot tudtak előállítani. Számításaik szerint egy 200 cm2-es (tenyérnyi) felület könnyen meg tudna tartani egy embert is a plafonon.
A mikrogravitációnak a súrlódásban is szerepe van. Két egymáshoz préselt anyag nem csak azért nem csúszik el egymáson, mert felületi egyenetlenségük ezt megakadályozza. A molekulák egymáshoz szorítása során fokozott gravitációs vonzás lép fel az atomok között, ami tovább növeli a súrlódási erőt. A mikrogravitációnak a ragasztás hatékonyságában is szerepe van. Mint tudjuk két anyag egymáshoz ragadását az adhézió[5] teszi lehetővé, amikor ragasztónak nevezett folyékony anyaggal töltjük ki a két anyag felületi egyenetlenségei közötti teret. A ragasztó molekulái mindkét anyag molekuláira rásimulnak, és adhéziós kötés jön létre közöttük. Szuperragasztók esetén ez oly erős lehet, hogy a két anyag többé nem választható el egymástól. Erőszakos szétválasztás esetén a ragasztó letép egy réteget valamelyik anyagról, és így válik el tőle. Kemény anyag (pl. fémek esetén) a ragasztó törik el. A ragasztó ugyanis többnyire műanyag, melynek szilárdsága sokkal kisebb a fémeknél. Azért hogy ez ne történjen meg, a legtöbb gyártó szigorúan előírja, hogy a ragasztót (pl. a ciánakrilát-tartalmú pillanatragasztót) a lehető legvékonyabb rétegben kell felvinni a ragasztandó felületre. Ezzel az előírással viszont öntudatlanul is tovább növelték a szuperragasztók hatékonyságát. A ragasztás szilárdságát ugyanis a mikrogravitáció is segíti. A szoros egymáshoz illesztés, a préseléses szárítás során a két anyag molekulái a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz, és gravitációs vonzás alakul ki közöttük. A ragasztóanyag megszilárdulása után a két anyag már nem tud eltávolodni egymástól, így a mikrogravitáció tartósan növeli a tapadást.
Ezt a jelenséget használta ki célirányosan két amerikai kutató a vízhatlan ragasztószalag kifejlesztése során. A mikrogravitáció nagy előnye, a vízhatlanság. A legtöbb ragasztóanyag ugyanis csak száraz felületen alkalmazható. Vizes felületről leválnak, a víz megakadályozza az adhéziós kötés létrejöttét. A mikrogravitáció viszont vízben is működik. Miután a gravitációs hullámok minden anyagon áthatolnak, a vízmolekulák jelenléte nem jelent akadályt. Ennek alapján Robert Langer és Jeffrey Karp olyan sebtapaszt fejlesztettek ki, amely nyílt sebekre és a belső sérülésekre egyaránt használható. Ezt a ragasztószalag felületének speciális kiképzése teszi lehetővé. A két kutatónak nanotechnika segítségével sikerült leutánozni a gekkótalpat, és ezáltal a korábban használt szövetbarát ragasztószalagok tapadása duplájára nőtt. A nedves közegben is működő mikrogravitációs tapadás következtében az újfajta szalagragasztó olyan helyeken is használható, ahol a hagyományos sebvarrás alig alkalmazható (pl. vékonybél- és érszakaszoknál) vagy gyomorfekély okozta gyomorátfúródásoknál. Mivel az újfajta ragasztószalag vékony és rugalmas, a sérült szakasz valósággal bepólyázható.
[
Miután megismertük a mikrogravitáció kihasználásának eddigi eredményeit, térjünk át a jövőbeli lehetőségeinkre. Ezek nem új dolgok, mert már az ókorban is alkalmazták őket. Tudományos kutatás azonban nem indult el ezen a téren, mert a hivatalos tudomány az ezoterikus jelenségeket a fantazmagória kategóriájába sorolta, és nem hajlandóak komolyan foglalkozni vele. Pedig ezeknek a szélhámosságnak nyilvánított jelenségeknek a kutatása vezetné őket a legmesszebbre. A mikrogravitáció semlegesítésének területén maradva tudományos körökben a legnagyobb ellenállást a sebhelymentes testfelnyitás lehetősége váltotta ki. Tudósaink a manilai healereknek már az említésétől is hideglelést kapnak. Pedig egy rendkívül nagy erejű mágnessel ők is képesek lennénk a roncsolásmentes anyagszétválasztásra.
A Fülöp-szigeteki healerek ugyanis ezt teszik az ujjaikból kiáramló koncentrált éteri energiával. Sebhelymentes és vérmentes műtéteteket végeznek, sőt a kimetszett szöveteket (pl. bélszakaszt) össze is tudják „ragasztani”. Az ép szakaszok egymásba gyúrását szintén ez a koncentrált energia teszi lehetővé, a mikrogravitáció semlegesítésével. Ebben a földrajzi régióban számos olyan gyógyító van, aki képes arra, hogy a kezéből kiáramló energiával egy erős antikohéziós teret hozzon létre, amely semlegesíti a molekulák közötti összetartó erőt, és ezáltal vágási sebek keletkezése, vagyis a sejtek szétroncsolása nélkül is képesek behatolni a test belsejébe. Ennek a magasabb rendű gyógyítási módszernek az az előnye, hogy az elhalt szövetdarabok eltakarítását nem bízzák a szervezet lassú öntisztító mechanizmusára, hanem egy sajátos műtéti eljárás során kiemelik a testből, tehát az energiabesugárzás útján meggyógyított szerveket egyúttal meg is tisztítják.
Miután a behatolás során a hagyományos műtéti eljárástól eltérően az egyes sejtek nem sérülnek meg, ezért a vérveszteség csak minimális, vér csak annyi keletkezik, amennyi a felnyitott bőr, illetve a kiszedett szövetdarabok hajszálér-csatlakozásaiból kiszivárog. Ha a beteg szerv egy darabja teljesen elhalt (pl. bélfekélynél), akkor a fekélyes bélszakaszt az ujjaikból kiáramló antikohéziós energiával besugározva kiszakítják, az ép végeket egymáshoz illesztik, és varratmentesen összezárják. Ebben a tevékenységükben már szükségük van egy segédhealerre is, aki műtét közben szintén az ujjaiból kiáradó energiával nyitva tartja a sebet, meggátolva a bőrfelület manipuláció alatti összezáródását. Az ép szövetek varratmentes csatlakoztatását az teszi lehetővé, hogy energiával való kezelés során a szétválasztott felületek mentén lévő molekulák között nagymértékben csökken az összetartó erő. A healer ezeket a „felpuhított” szövetdarabokat egymásba nyomja, majd az antikohéziós erőtér megszüntetésével az összegyúrt molekulák között ismét helyreáll a kohéziós erő, és ez biztosítja az illeszkedő felületek tökéletes összeforradását.
A varratmentes összeforradás akkor is létrehozható, ha a healerek az egyes testrészek szöveteit teljes keresztmetszetben elválasztják egymástól. Tudjuk, hogy szilárd anyagok esetén két egymáshoz illesztett test normál körülmények között nem képes „egybeforrni”, mert a felületi egyenetlenségek megakadályozzák, hogy az egymással szemben fekvő molekulák olyan közel kerüljenek egymáshoz, amely lehetővé tenné a kohéziós kötést. A pozitív energiabesugárzás azonban csökkenti az összeillesztendő szövetdarabok közötti kohéziós erőt, és ezzel az anyagegyesítés felületi egyenetlenségből eredő gátja megszüntethető. A Yang jellegű szubatomi energiabesugárzás hatására a tésztaszerűen egymásba gyúrt szövetek összeforrnak. Az energiabesugárzás megszüntetése után az egymással érintkező molekulák közötti kohéziós kötés stabilizálódik, ami a továbbiakban biztosítja az összeillesztett szövetek hegképződés nélküli folytonosságát.[6]
Ennél a fajta operációnál sokak számára érthetetlennek tűnik az is, hogy a szétnyitott testrészek hogyan képesek varratmentesen összezáródni. Ennek a jelenségnek az a magyarázata, hogy a seb két szélén, a szétnyitott és az egybefüggő szövetek határán álló molekulák átmeneti állapotban vannak. Ezekre a molekulákra már nem hat olyan erős energiasugárzás, amely teljes mértékben semlegesítené a közöttük ható kohéziós erőt, így az energiabesugárzás megszüntetése, vagyis az operáció befejezése után a határhelyzetben lévő molekulák ismét szorosan egymáshoz tapadnak. Ez a szoros kötődés viszont azzal a következménnyel jár, hogy a mellettük lévő szomszédos molekulák is olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy közöttük is érvényesülni tud a kohéziós összehúzó erő. A kohéziós kötést helyreállító folyamat azután láncreakciószerűen végighalad a szétnyitott testfelület teljes hosszában úgy, hogy mindkét irányból egyre szűkül a seb, míg végül minden nyom nélkül cipzárszerűen bezáródik.
Maga a diagnosztizálás, a betegség megállapítása kétféleképpen megy végbe. A healerek egy része látja az aurát és az erős elszíneződések alapján könnyen megtalálja a beteg szerveket. A healerek nagyobbik része a „clairvoyance” technikát alkalmazza, vagyis erős koncentrálás útján agyfrekvenciájának egy alsóbb tartományában a páciens testét belülről fokról-fokra végigvizsgálja, és így keresi meg a beteg szerveket. Ennek a ma még misztikusnak mondható gyógyítási módszernek további előnye még, hogy a meglehetősen rossz higiéniai viszonyok ellenére sem kell számolni fertőzésveszéllyel, mivel az intenzív bioenergia-sugárzás életképtelenné teszi a szervezetbe került vírusokat és baktériumokat, meggátolva ezzel a szaporodásukat. Az intenzív energiabesugárzás felborítja a testtől idegen sejtek energiaegyensúlyát, amelyek energiautánpótlás hiányában menthetetlenül elpusztulnak. (Ez a csíraölő hatás annyira intenzív, hogy az Arigo nevű mexikói pszí-sebész által operálóeszközként alkalmazott rozsdás bicska sem okozott soha fertőzést.) A műtét elvégzése után az antikohéziós tér megszüntetésével a molekulák közötti vonzóerő cipzárszerűen ismét zárja a megnyitott bőrfelületet, így a beavatkozás után seb nem képződik, vágási nyomok nem láthatók.
A bioenergia-kisugárzásnak a fertőtlenítésen kívül fájdalomcsillapító hatása is van, ezért ezeknél az operációknál nem alkalmaznak altatást sem. A többnyire néhány perces beavatkozás után a beteg felkel a műtőasztalról, és saját lábán távozik. A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a nyugati országokban praktizáló pszí-sebészek sok esetben meg sem nyitják a testet, hanem a műtétet az aura éterinek nevezett rétegén hajtják végre, ami idővel áttevődik a fizikai testre. Egyébként igazán gyógyítani csak az éteri és a szellemtesten lehet. A fizikai test csupán a tünetek hordozója.
A Fülöp-szigeteki gyógyítók által végzett operációk során tapasztalható egy értelmetlennek látszó folyamat is. A healerek jelentős része ugyanis a test megnyitása után nem tisztítja meg a beteg szerveket, hanem még a műtét előtt kívülről irányított sugárzással dematerializálja az elhalt szöveteket. A dematerializált sejteket azután újramaterializálja és felhozza a bőr alá. Ezt követően felnyitja a bőrt és kiemeli a materializált tárgyat, amely a csirkebéltől kezdve a pénzérméig bármi lehet. Van olyan gyógyító is, aki fel sem nyitja a bőrt, hanem teleportációval kihozza a materializált tárgyat a bőr külső felszínére, és onnan távolítja el. Az elhalt vagy beteg szövetek dematerializálásakor felszabaduló szubatomi méretű energiarészecskék valószínűleg akadálytalanul eltávozhatnának a testből, mint ahogy ez a spontán remisszióval gyógyuló rákos betegeknél tapasztalható.
Akkor miért van szükség erre az újramaterializálási folyamatra? Talán így akarja a Mindenható felhívni az emberek figyelmét arra, hogy itt egy másfajta alapokon álló operációval állunk szemben? Vagy csupán a beteg bizalmának az elnyeréséről van szó, aki látván a vérző szövetdarabot megnyugszik, hogy valóban megoperálták, így most már biztosan meg fog gyógyulni. Az antikohéziós erőtér egyébként a fertőtlenítésen és a fájdalomcsillapításon kívül képes a véráramlás csillapítására, sőt megállítására is. Így vastagabb erek szétválasztása esetén sem kell komolyabb vérveszteséggel számolnunk. Ennél a típusú műtétnél tehát nincs szükség vérátömlesztésre, így nem fenyeget a fertőző betegségek vérrel történő terjesztésének veszélye. Mivel a koncentrált energiasugárzás eltorlaszolja a véráram útját, illetve beteg szövetek eltávolítása esetén lehegeszti az ereket, elmarad a vizenyőképződés is, így nem jelentkezik a műtét utáni fájdalom sem.
A pszí-sebészek eleve megnövekedett energiaszinttel születnek. A Fülöp-szigeteki Luzon törzs tagjai között apáról fiúra öröklődik ez a tulajdonság. Nem véletlen, hogy ebben az országban oly sok gyógyító van, akik puszta kézzel operálnak. A XX. század elején a franciaországi San Urban községben egy olyan gyerek született, aki nem csak az ujjaiból, hanem az egész testéből igen erős mágneses sugárzást bocsátott ki. A közelében az emberek intenzív vonzó és taszító hatást érzékeltek, és a szervezetéből gyakran fénylő sugarak áradtak szét. Ezek ereje a gyermek növekedésével egyre fokozódott. 1 éves korában ideges érzékenység vett erőt rajta, és komolyan megbetegedett. Nemsokára meg is halt. Halála pillanatában olyan erős sugárzást bocsátott ki a teste, melynek fénye az egész szobát betöltötte.
A pszí-sebészek által alkalmazott testfelnyitó módszerrel könnyen megvalósítható lesz a sebhelymentes császármetszés is. A későbbiek során a szülés a császármetszés egy továbbfejlesztett változatával fájdalom nélkül zajlik le. Ennél az újfajta eljárásnál a hasfalat koncentrált mágneses energiát sugárzó manipulátorokkal nyitják meg, szülési komplikációk és a vérzés, a fájdalom, valamint a fertőzésveszély legcsekélyebb kockázata nélkül. A műtét után nem keletkezik sebhely, nem lesz szükség kórházi ápolásra, az ily módon véghez vitt császármetszés pedig nem korlátozza a további szülések számát sem. Ennek az eljárásnak a bevezetésével minden bizonnyal feledésbe merül a bérszülés intézménye is. Miután a terhességből már csak a gyermekvárás öröme marad meg, és nem kell többé tartani a szülés alatti fájdalmaktól, valamint az azt követő esetleges elváltozásoktól, ezért egyetlen nő sem fog idegenkedni többé gyermekei világrahozatalától.
Sajnos kevés ember van a világon, akiknek az ujjaiból olyan erős mágneses energia áramlik ki, amely képes szétnyitni a bőrt. Ilyen erős energia kisugárzására azonban nem csak az emberi test képes, hanem mesterségesen előállított eszközök is. Az ókorban ilyen eszköz volt a samir. A több ezer évvel ezelőtt használt kohézióerő-semlegesítő szubatomi energiakés valószínűleg kristálygerjesztésű volt, mert a feljegyzések szerint nem igényelt villamos táplálást. Ezt a titokzatos szerszámot évezredeken át alkalmazták a civilizációnkban is. Az ókori zsidók „varázslatos samir”-nak nevezték, és a Talmudban is említést tesznek róla. Mind Mózes, mind Salamon megtiltotta, hogy templomaik építésénél „vaseszközt” (kalapácsot, vésőt, éket) használjanak a hatalmas kőtömbök hasításához és faragásához. Ehelyett egy ősrégi szerszámmal látták el a mestereket. Ez a samir nevű eszköz „képes volt súrlódás vagy hő nélkül elvágni a legkeményebb anyagokat is”. A „sziklahasító kő” a gyémántot is úgy vágta, mint a kés a vajat.
Az általa kibocsátott koncentrált szubatomi energiasugarat valószínűleg nem lehetett kikapcsolni. Erre utal az az előírás, hogy „a samirt tilos vas- vagy bármilyen más fémedénybe helyezni, mivel az ilyen tokot ketté fogja törni. Gyapjúanyagba burkolva kell tartani, és azt egy árpakorpával teli ólomkosárba tenni.” A leírásokból azt is megtudhatjuk, hogy használat közben ez az eszköz teljesen zajtalan volt. Sajnos, a jeruzsálemi templom lerombolásakor a samir is eltűnt.
A részinformációk összegzése alapján megállapítható, hogy ez a rejtélyes eszköz koncentrált éteri energiát (éterion) bocsátott ki magából, amely az anyagra irányítva megszüntette a molekulák közötti összetartó erőt. A mikrogravitáció lenullázásával az anyag roncsolásmentesen kettévált. Mivel itt nem mechanikus zúzással történt a szétválasztás, nem volt jelentősége az anyag keménységének. Így a samir ugyanolyan könnyen vágta a gyémántot, mint a vajat. Ereje, hatótávolsága meglehetősen nagy volt. Ha valaki megfelelő ruha nélkül közelítette meg, borzalmas égési sérüléseket okozott. Miután ez az eszköz nem igényelt gerjesztést, táplálást, csak egy módon működhetett, az anyagból kiáramló mágneses sugárzás felfokozásával.
Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy egyes fémek, mint pl. a vas mágnesessé tehető azáltal, hogy erős mágneses térnek teszik ki (pl. elektromágnessel gerjesztik). A tudomány a mágnesség eredetét az úgynevezett doménekre vezeti vissza, amelyek egyfajta rendezett mágnesességű szigetetek. Normál állapotban ezek a kis mágneses szigetek összevissza állnak, emiatt a fém nem mutat mágneses tulajdonságokat. Egy erős külső mágneses tér hatására azonban ezek a kis szigetek egy irányba rendeződnek, és úgy is maradnak. Ettől a ferromágneses anyag permanens mágnessé válik. A lágyvas mágneses térereje viszonylag gyenge, de ritkaföldfémeket tartalmazó szupermágnest (pl. kobalt-szamárium vagy neodímium-vas-bór) alkalmazva a térerő egy nagyságrenddel megnő. Ezzel már sok mindent lehet kezdeni, pl. szupermágneseket alkalmaznak a Hi-Fi minőséget biztosító fejhallgatókban, hangszórókban. Anyagszétválasztásra azonban ez a térerő is kevés, de jó úton haladunk efelé.
Ha valamilyen módon sikerülne egy jól mágnesezhető fém vagy kristály mágneses doménjein belül az összes spint azonos irányba állítani, akkor egy olyan erős mágneses sugárzás jönne létre, amely plazmává alakítaná a levegőmolekulákat. A szakirodalom szerint a samir is így viselkedett, mivel használata közben vakító fényvillanásokat tapasztaltak. (A mágneses doménen vagy tartományon belül a spinek az elektronokhoz kötődnek. A klasszikus szemlélet szerint az elektronok a pályakeringésen kívül saját tengely körüli forgást is végeznek, amit spinnek neveztek. Később a kvantummechanikai értelmezés alapján a többi elemi részecskéhez hasonlóan az elektron is hullámtermészetű, amire a forgás nem értelmezhető. Ezért a spint újabban elemi dipólmomentumnak nevezik, ami az atomban mozgó elektronok pályamozgásának megfeleltethető impulzusmomentumok eredője. A fizikusok jelenleg a spin létrejöttét elektronhoz tartozó kvantumos tulajdonsággal magyarázzák, ami azt jelenti, hogy fogalmuk sincs a mágnesesség valódi okáról. Azt pedig még kevésbé tudják, hogy a mágnesek milyen energiát bocsátanak ki magukból.[7] Az éter létezését mindmáig tagadják, és a gravitációs hullámok létezését is csak 2016-ban ismerték el.)
Ez persze nem akadályozza meg a mágnesek gyakorlati használatát. Egy ilyen rendkívül nagy erejű mágnessel mi is képesek lennénk a roncsolásmentes anyagszétválasztásra. A Fülöp-szigeteki healerek is ezt teszik az ujjaikból kiáramló koncentrált éteri energiával. A samir tehát nem varázslat és nem legenda, hanem egy létező szerszám volt, melynek működése egy általunk is ismert fizikai elv célirányos kihasználásán alapul. Némi kutatás árán mi is létre tudnánk hozni. Mellesleg a földönkívüli civilizációk az operációk során már nem samirt használnak, hanem 115-ös elemmel gerjesztett manipulátort. Ennek a fajta energiakésnek az az előnye, hogy kikapcsolható. A protonsugárzás leállításával megszűnik a 115-ös elem éterion-kibocsátása, így ennek az eszköznek a tárolásánál nincs szükség semmilyen óvintézkedésre.
Sajnos a samir összetételéről nem szólnak a legendák. A hozzá hasonló fémekről azonban szót ejtenek. Platón említi az atlantisziak kedvelt ötvözetét, az oreikhalkhoszt, melynek tűzszerű fénye volt. A görög istenek korából származik az adamosz (fékezhetetlen) fém, amelyből az istenek varázslatos fegyverei készültek. Erről is csak annyit tudunk, hogy pehelykönnyű volt, és ereje elképzelhetetlen. Nem volt olyan anyag a világon, amit az adamosz ne tudott volna egy pillanat alatt elvágni. Ez már nagyon hasonlít a samirhoz. Az adamoszból készült tárgyak elpusztíthatatlanok voltak. Olyan kemények, hogy megkarcolni sem lehetett őket.
A pszichokinézisnek csak egyik alkalmazási területe a pszí-sebészet. Ezen túlmenően még sok mindenre alkalmas. Legismertebb megnyilvánulása a fémek felpuhítása, a fémhajlítás. A fémek mágneses besugárzással történő meglágyításának legismertebb propagálója a magyar származású Uri Geller. Számtalan kanalat, villát görbített meg úgy, hogy a hüvelyk- és középső ujjából kiáramló intenzív mágneses sugárzással legyengítette a fématomok közötti mikrogravitációt. Ennek során néhányszor megsimogatta az evőeszköz nyelét, és az úgy meglágyult, hogy magától elgörbült. Az ujjakból kiáramló antikohéziós energia „megpuhítja” a fémtárgyakat, amelyek ily módon már a saját súlyuk alatt is meghajlanak.
Miután az anyag az energia belépése helyén puhább, mint a kilépés helyén, ezért felülről alkalmazva a besugárzást az a fura jelenség is előállhat, hogy a kanál nyele felfelé görbül. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az anyag keményebb részeiben uralkodó feszültség a puhább, vagyis a könnyebben összenyomható felület felé hajlítja a fémet. Ha az anyagban túl nagy a feszültség, pl. műanyag vagy hőkezeletlen üveg esetén, akkor a feszültséggócok besugárzásának hatására olyan kiegyenlítetlen erők szabadulnak fel, hogy a tárgy könnyen el is törhet. Egy bizonyos határon túl a Yang energia feldúsulása a besugárzott tárgy kristályszerkezetét is szétrobbanthatja, ami az anyag szétmorzsolódásában, szilánkokra való szétesésében nyilvánul meg.
Az előbbi pszichokinézisen alapuló jelenséggel rokon a telekinézis hatásmechanizmusa. A telekinézis szó szerint értelmezve távolról történő mozgatást jelent. Nem fizika ráhatással, hanem a pszichével (lélekkel) történik. Legismertebb alkalmazója szintén Uri Geller, aki laboratóriumi körülmények között a kémcsőbe zárt fémhuzalt távolról, az elméjével is meg tudta hajlítani. Ennél a ma még csak fémhajlítgatásoknál alkalmazott jelenségnél szintén egy intenzív energiaáramlás okozza a fémek alakváltozását. A pszichokinézis és a telekinézis rokon jelenségek. Ezért együttesen kell őket tanulmányozni. Megismerésük után nem lesz akadálya a mesterséges úton előállított szubatomi energiakés kifejlesztésének és használatának. Ha egyelőre nem tudunk a jelenlegi állandó mágneseknél nagyságrendekkel erősebb mágnest kifejleszteni, akkor sem reménytelen a helyzet. Speciális tekercselt és nagyfeszültségű szolitonhullámmal táplált elektromágnesekkel minden bizonnyal elérjük célunkat. Ügyeljünk arra, hogy ebben az esetben is elengedhetetlen a rezonanciafrekvencián történő gerjesztés.
A pszichokinézis mesterséges alkalmazása az anyagmegmunkálás terén fog forradalmi változásokat előidézni. A hegesztések során nem hőenergiával, hanem szubatomi energiasugárzással fogjuk a kohéziós erőt megszüntetni, és a fématomokat egymásba folyatni. Az öntés művelete is jóval egyszerűbbé válik, mert az energiasugárzással meglágyított fémet viszonylag egyszerű módon lehet majd a kívánt formára idomítani. Mivel ez a technológia nem jár hőfejlődéssel, az egymáshoz hegesztendő anyagok nem égnek el, ami azt eredményezi, hogy a fémeken kívül más anyagok is összeköthetők lesznek ezen a módon. Ez azt jelenti, hogy a későbbiekben nem lesz szükség ragasztókra. Ha eltörik valami, vagy ha két azonos, illetve különböző anyagot egymáshoz akarunk erősíteni semmi mást nem kell tenni, mint az összeillesztendő felületeket Yang jellegű elektromágnessel besugározni, majd egymáshoz préselni. Az ily módon létrejött kötés felülmúlja a legjobb ragasztó által biztosított szilárdságot is, mivel anyagfolytonosságot hoz létre.
Jobb sorsra érdemes kutatóink egyelőre nem tudnak vagy nem mernek ezzel a jelenséggel foglalkozni. Pedig érdemes lenne ezt a módszert kiemelni a cirkuszi mutatványok sorából. A telekinézis egyik megnyilvánulása, hogy úgynevezett „extraszensz” személyek két kezük között különböző tárgyakat lebegtetnek anélkül, hogy hozzáérnének. Az indiai fakírok számára is ez az energiakisugárzás teszi lehetővé, hogy vastag tűkkel a fájdalom legcsekélyebb jele nélkül át tudják szúrni a fülüket, karjukat vagy bármely testrészüket. Lehet, hogy a pszichokinézis is részt vesz ebben a folyamatban. A Fülöp-szigeteki healerekhez hasonlóan valószínűleg az ujjaikból kiáramló energia nyitja meg a tű előtt a bőrfelületet, és állítja meg a vérzést. Mivel a behatolás sejtroncsolás nélkül történik, a tű kihúzása után a bőrfelületen sebhely nem képződik. Mély transzban arra is képesek, hogy levágnak egy darabot a nyelvükből, majd mintha mi sem történt volna „visszaragasztják” a helyére.
A hagyományos gondolkodásmód számára érthetetlennek tűnik a levágott testrészt pontos visszaillesztési módja. Orvostudományunk jelenlegi fejlettségi szintjén már egy levágott ujj visszavarrása is többórás műtétet igényel. A fakírok viszont csak egymáshoz illesztik a két elválasztott testrészt, és egy pillanat alatt összeforrnak. Ezt az teszi lehetővé, hogy a roncsolásmentes anyagszétválasztásnál nem sérülnek meg a szövetek, hanem csak eltávolodnak egymástól. Ismét egymáshoz illesztve őket a mikrogravitáció összezárja a szétválasztott molekulákat. Az illesztés sem történik véletlenszerűen. Ezt az étertest irányítja. Anyagszétválasztásnál nem sérül a szubatomi energiarészecskékből álló étertest. Mindkét anyagdarab tartalmazza az egész étertestet. Ezért összeillesztésénél az étertest úgy irányítja a molekulákat, hogy megfelelő szövetdarabok kapcsolódjanak egymással. Ez olyan, mint amikor két mágnesrudat illesztünk egymáshoz. Hiába rakjuk őket egymás mellé, a mágneses térerő úgy rántja őket egymáshoz, mintha folytonos rudat alkotnának.
A földönkívüli civilizációk is így végzik az agyműtétet. Szubatomi energiakéssel körbevágják a koponyát, leemelik a koponyatetőt, majd a minden oldalról elérhető agyvelőn elvégzik a műtétet. (pl. kioperálják az agydaganatot.) Ezt követően pozícióhelyesen visszarakják a koponyatetőt, a pontos illesztést pedig az étertest már magától elvégzi. Ez az illesztés annyira precíz, hogy a műtét után semmilyen sérülés sem látható az arcon. Vérzés, nyirokérszivárgás sem történik a levágott testrészeken, mert az elválasztott szövetek cipzárszerűen bezáródnak. Az eltávolított testrész visszaillesztése során ez a cipzárszerű záródás a szétválasztott molekulák között jön létre. Ezt követően a levágott tesztrészben is megindul a véráramlás, a nyirokérkeringés. Minden molekula a helyére kerül. Ebben a folyamatban nagy szerepe van az étertestnek is. Az éterteszt roncsolásos anyagszétválasztás esetén is képes regenerálni a fizikai testet, de embereknél ezt csak kisebb baleset esetén (pl. bőrsérülés) képes megtenni.
A roncsolásmentes testmegnyitás előbbinél is meghökkentőbb módját produkálta egy holland bűvész. Minin Dajo egy zürichi kórház orvosai előtt adta elő azt a mutatványát, hogy asszisztense a vesék magasságában beledöfött egy 70 cm hosszú és 8 mm vastag vívótört a hátába, melynek hegye a melléből állt ki kb. 30 cm hosszan. Ebben az állapotban felsétált az I. emeleti röntgenosztályra, ahol átvilágították. A nyársat 20 perc múlva húzták ki a testéből, és se előtte, se utána nem vesztett egy csepp vért sem. A röntgenfelvétel egyértelműen kimutatta, hogy kétszer is átszúródott a hashártya, de a penge áthatolt a vesén, a gyomron, a beleken és a májon is. Normál körülmények között ilyen esetben azonnal beáll a halál. Amikor a bűvész az izgalmakat tovább fokozva egyszerre három tőrt szúratott a testébe, a hatóságok betiltották a mutatványt.
A hivatalos szervek egyelőre nem vesznek tudomást erről a jelenségről, pedig ezeknek a különleges embereknek a felkutatása a tudományos haladás szempontjából alapvető fontosságú lenne. Ők ugyanis a kísérletet végző kutatók számára bármikor képesek azokat a parapszichológiai jelenségeket produkálni, amelyeknek művi előállítása ma még nem lehetséges. Így nem marad más hátra, mint a civil kezdeményezés. Ha nem akarunk beleragadni a XX. század posványába, ha nem nyugszunk bele a természet rohamos pusztulásába, ami maga után vonja az emberiség pusztulását is, akkor nekünk kell cselekedni. Ezen a téren is magánkutatóknak kell átvenni a hivatásos kutatok szerepét. Ez persze nem lesz könnyű, mert a laikusok nem rendelkeznek megfelelő szaktudással, ami sok veszélyt rejt magában. Hozzá nem értésükkel önmagukat és a környezetüket is veszélybe sodorhatják.
Különösen ezen a szakterületen okozhatunk kárt másoknak. Ezért nagyon megfontoltan, és kellő óvatossággal kell eljárni minden lépésünk során. Nehogy úgy járjunk, mint az az amatőr parapszichológus, aki pszichokinézissel kettéválasztott egy nőt, és már nem tudta összeilleszteni a két testrészt. Emiatt az alkalmilag összeverődött nézőközönségben hatalmas pánik tört ki. Az esetről készült videó ezen a címen tekinthető meg: http://videa.hu/videok/vicces/trukk-eses-humor-hulyules-83rSO8e1z7Qbn70G Újabban bűvészek is alkalmazzák a pszichokinézist mutatványaikban. Egyikük a saját csecsemőjét választotta ketté, hasonlóan meggyőző módon. Neki szerencséje volt, mert a felső és alsó testét össze is tudta illeszteni. Webcím: http://indavideo.hu/video/Kettevagta_kislanyat_a_buvesz
Budapest, 2018.02.12.
DEKLARÁCIÓ
Az itt közölt információkat bárki szabadon használhatja. Ehhez nem kell engedélyt kérni, és fizetni sem kell érte. Felhasználója azonban belép egy fejlesztői közösségbe, amely kötelezettséggel is jár. Ez a kötelezettség az információ-megosztás. Ma már köztudott, hogy a globális felmelegedés klímaösszeomlással fenyeget, ami a természet megsemmisülését eredményezi. A szegénység és a különféle betegségek felszámolása sem halogatható tovább. A túlvilági üzenetek szerint megmenekülésünk lehetősége a tudásban rejlik. Mivel a hivatalos tudomány nem képes megoldani ezeket a problémákat, paradigmaváltásra van szükség. Ezt az óriási feladatot azonban csak nemzetközi összefogással, össznépi cselekvéssel lehet végrehajtani.
Aki részt vesz ebben a folyamatban, nem zárhat ki senkit az általa elért eredmények használatából. Az általa hozzáadott többletinformációt, nem titkosíthatja, és nem szabadalmaztathatja. Így ezen a ma még el nem ismert, sőt a tudósok által kiátkozott szakterületen minden eredmény közkinccsé válik. Az anyagi veszteségért kárpótoljon bennünket az a tudat, hogy a paradigmaváltás minden civilizáció történetében egyszer fordul elő. Ha részt veszünk benne, egy nagy kalandot fogunk átélni, és később büszkék leszünk rá, hogy részt vehettünk civilizációnk legizgalmasabb küzdelmében. Aki az előttünk álló néhány évtized alatt kiemelkedő eredményt ér el, örökre beírja nevét civilizációnk történelmébe. Az idő sürget bennünket, ezért ne pazaroljuk erőnket profithajszolásra. Életünk fontosabb, mint a pénzünk. Ezért ne hagyjuk, hogy földhözragadt ösztönvilágunk uralkodjon felettünk. A nagy cél érdekében működjünk együtt mindenkivel, aki ezen a szakterületen jelentős eredményt képes elérni. Összefogással többre megyünk, mint egymástól elszigetelt fejlesztésekkel. Túlélésünk érdekében ne akadályozzuk az információ szabad áramlását.
Budapest, 2022. január 21.
KUN Ákos
Ó Kun Ákos
E‑mail: info@kunlibrary.net